A kitartás gyümölcse. Kreanod-sztori 4. rész

Az előző részekben folyton visszatért az az elem, hogy „… ott álltunk programozók nélkül, félkész oldallal…”. Kicsit kezdett unalmas lenni, igaz? Pláne Gergelyéknek. Pedig újra ez volt a helyzet. De végre megláthatjátok a fényt az alagút végén: Gergely eljut napjainkig, ti pedig megkönnyebbülten fellélegezhettek, mert a KreaNod-sztori nem (un)happy enddel és bukással, hanem happy starttal végződik, miután túljutott a cégalapítás és az ICT-dzsungel leküzdésén. A sorozat befejező része.

 

Járt utat szeretnénk elhagyni, járatlanért

dog-chasing-tail

2012 tavaszán még szépen futottunk egy már-már szokásosnak mondható kört egy újabb „profival”. Több forrásból ellenőrizve, személyes érintettség, referenciák, nagy arc, szóval egy klasszikus hazai zsebrambó volt emberünk. Nem érdemes részletezni ezt a rövid időszakot, pedig voltak igen tetszetős indokai a menetrendszerű késésnek (bírósági tárgyalás, családtag megbetegedése, hirtelen jött és nem tervezett kórházi látogatás). Vicces avagy sem, ezeken már mosolyogtam. Persze ezt Bence, a designerünk másképp idézné fel, mert többször lehetett fültanúja a telefon másik végén dühkitöréseimnek. Ami miatt mégis fel kellett emlegetnem ezt a kis intermezzót, az a legnagyobb csapda, amibe ilyen események közepette bele lehet lépni. Ez pedig a „hamarosan kész lesz” című ígéret.

Biztos sokatokban megfogalmazódott már gondolat, hogy az előző fejlesztőkkel miért húzódott ilyen sokáig a KreaNod saga adott fejezete, miért nem léptük meg korábban az elválást? Egyszerű az indok… A késő alvállalkozók soha nem fogják bevallani, hogy nem tudják megcsinálni, nagyon sokára lesznek kész vele vagy bármi ilyen szélsőséges konklúzió. Nekem a két év alatt egyszer sem volt szerencsém olyan gerinces emberhez, aki belátta volna képességeit, idejét, és ő maga mondta volna, hogy ne haragudjak, de ez mégsem fog menni. Nem tudni, mi lehetett ezzel a céljuk, mivel előnyük nem származott a kölcsönös kínlódásból, szerintem csak egyszerűen töketlenek voltak ahhoz, hogy előálljanak az igazsággal. Ehelyett bedobnak egy olyan tűzoltási módszert, amiből nehéz menekülni. „Nagyjából 3 hét múlva kész vagyok.” „Bocs a késésért, de 1 hónap és meglesz.” Közben persze csepegtetnek eredményeket, tehát nehéz helyzetbe kerülsz, hogy felmérd a valós állapotokat.

Mivel abból indulsz ki, hogy bízol emberek szavában/aláírásában/szakértelmében, ezért nem gondolsz arra, hogy végig sem gondolta vagy netán szándékosan hazudik. Így viszont nehéz. Mert ha azt mondod, hogy sok az a 3 hét, vagy az 1 hónap, akkor sincs nagyon jobb választásod. Találni új embert, elmagyarázni neki a koncepciót, neki átnéznie az aktuális állapotokat, felmérni a teendőket, és mindezt elvégezni nem kevés idő. Vélhetően több, mint 1 hónap. Arról nem is beszélve, hogy ismét belefuthatsz hulladékokba, akkor meg aztán igazán nagy öngólt lőttél. Emiatt inkább vársz, és hiszel, míg el nem jön egy tényleg áthidalhatatlan szakító pont, vagy esetleg elkészül a honlap. Akkor van szerencséd, ha a partner ezt a 3 hetes szabályt nem tartja be, és irreálisan kevés időre saccolja a nyilvánvalóan sok munkát. Akkor kibújik a szög a zsákból, és könnyebb lépni. A legutolsó ilyennél már nekünk sem kellett sok. Nevetve hallgattam végig, hogy több felület sitebuildje ennek a nagy profinak két nap múlva meglesz, aztán egyszer csak nem kerestük többé egymást. Ennek elkerülésére nem igazán van tipp, ebben csak egy jelenlévő mentor/szakember tud talán segíteni, különben zsákbamacska lesz mindenféle döntés.

Mani, mani, mani…

Mivel ugye 2011 augusztusa óta fizettük a járulékokat, természetesen a pénz fogyóban volt. Ha nincs egy baráti segítség, akkor nem tudom hogyan tovább. Egy kedves ismerős hallott a küzdelmünkről, volt pénze, és felajánlotta, hogy belénk helyezi a bizalmát, mert jó lesz, amit csinálunk. Kamat 0%. Vannak dolgok, amikre számítani nem lehet, de ez a 2,5 év megtanított egy dologra: fejet lehajtva, fáradhatatlanul rakkolni kell, a munkának mindig meg lesz a gyümölcse. Mindenféle patetikusság nélkül mondom: „Segíts magadon, Isten is megsegít.” Ez nagyon így van.

Tehát közeleg már a tavasz vége, van újra pénzünk, ami most már tényleg elég lehet a legjobbakra is, hogy befejezzék az addig elvileg tökéletes fejlesztést. (Emlékeztek ugyebár… Szakmailag elismert profik kezében volt addig a cucc.)

Rátaláltunk Péterékre, akiknél a vezető fejlesztő az egyik legrégebbi motoros a Drupalban. Szakmailag a megismerkedéskor még nem mérhettem fel őket, de ennyi viszontagság után az ember már elsősorban személyiség alapján válogat. Elvállalták a befejezést, tetszett nekik a projekt, aláírtuk a szerződést. Péter volt például az első, aki a kötbért komolyan vette, és később ki is fizette volna. Nem tűnt túl rózsásnak a helyzet, voltak problémák az oldallal, de aláírtuk a fix összegről és a határidőről szóló szerződést, május közepén pedig indult a munka. Össze kellett rázódnia a két társaságnak, a szarvainkat néha összeakasztottuk, de végül megkedveltük egymást. Ehhez az kellett, hogy ebben a csapatban találkoztam először nem „kiscsaj” programozókkal. Igen, jól olvastátok, én ekkor már hisztis csajokként aposztrofáltam az IT szakembereket, és asszem elnézitek nekem, hogy az addigi események alapján általánosítottam, mivel ellenpéldával nem találkoztam. Velük lehetett veszekedni, nem bújtak el sértődötten a sarokba, mint valami kislány. Ráadásul, ha mi hibáztunk, nagyon stílusosan, jól adagolva lőtték azt vissza ránk. Végre valaki tudta kezelni a felfokozott hangulatot, még úgy is, hogy ők újonnan csöppentek bele, és nehéz lehetett szem előtt tartani, hogy a másik fél miken van már túl.

Csapat megvan, pénz megvan, de…

Egy dolog nem volt csak rendben: maga az oldal. Jól látszódott a project management program értesítéseiből, hogy itt valami nagy gáz van. Ha jött egy emil valamelyik részfeladat megoldásáról, akkor azt hamarosan két komment követte, amik új hibákról számoltak be. Egy lépés előre, sokszor kettő hátra.

Nyugodtan túrázni megint nem lehetett. Úgy tűnt, úrrá tudunk lenni az állapotokon, és leszűkült a feladatunk nagyjából 10 problémára. Megint úgy utaztam el, hogy kész honlap vár majd itthon. Ehelyett amint átléptem a határt, és beleolvastam az e-mailekbe, újra kellemetlen meglepetés fogadott. A programozók szerint annyira kusza volt a kód, hogy nincs más választás, mint újrakezdeni. Nulláról. Megint. 2012 augusztus elején.

Nagykanyar

Erre persze már nem lett volna pénz, új konstrukció kellett, immáron partnerként tekinthetek Péterre. (Azért nyilván eszembe jutott, hogy erre mehetett ki végig a játék, és színjáték volt a 2,5 hónap, de ekkor már eleget bizonyítottak emberileg is, hogy ezt elhessegessem. Azért nektek ilyen helyzetben jusson eszetekbe ez is, én már bármit el tudtam képzelni bárkiről.)

Egyre nehezebb volt tartani, hogy az ember csak a jövőre koncentráljon, mert 1,5 év után újra specifikációt írogatni nem annyira vicces. Volt nagyjából 2 olyan nap, amikor megkérdőjeleződött bennem, hogy tényleg annyira jók vagyunk-e, mint gondoltam. Tudtam, hogy nem rajtam múlt, de magyarázkodást senkitől sem tűrtem soha, szóval ez jó tanulópénz volt. Próbáltam arra büszkének lenni, amit mások szajkóztak, vagyis hogy ezt ilyen energiákkal más nem csinálta volna végig. A kitartásra én azonban nem úgy tekintek, mint valami erényre vagy pozitívumra, mert alapvető. Nagyjából, mint a fogmosás este. Szóval nem mi voltunk kemények, hogy nem adtuk fel, hanem azok gyengék, akik azt tették volna.

Azért az előjelek nem voltak rosszak, mert ez alatt az időszak alatt sok embernek beszéltem a KreaNodról, és értelemszerűen mindenki ötleteket adott volna, felhívta a figyelmem veszélyekre, aggályokra. Egyetlenegy ember volt összesen, aki egy olyan dolgot tudott mondani, amire én ne gondoltam volna. Erre gondolva gyorsan véget ért a bizonytalanság érzése.

Célegyenes

Szeptembertől kezdve nettó 4,5 hónap volt a fejlesztés, január végén készültünk el. Igazából nem is tudtuk, mit érezzünk. A folyamat elején még voltak elképzelések, milyen lesz majd, amikor működik, de ekkorra célként már csak az indulás lebegett a szemünk előtt. Azt a napot biztos nem felejtjük el, és most hülyén hangozhat, de már csak az a tudat is felemelő, hogy rajtunk kívül olyanok is használják épp az oldalt, akiket nem is ismerünk, ugyanazt látják, amit mi már láttunk ezerszer. Vajon mi a véleményük, vajon maradt-e hiba, amit nem vettünk észre, hányan lesznek… Ilyen kérdések közepette lestük percenként a statisztikákat.

Saját logó- és szlogentervező pályázattal indultunk, jó hosszú határidővel, mondván: majd csak jönnek a megbízások. Soha nem felejtem el, hogy az indulás másnapján sétáltam haza késő este, és jött egy értesítő email. Benne a szokásos szöveg: „XY pályázatot indított” szöveggel kezdődött. De várjunk csak! Az XY helyén nem ezúttal nem a „tesztmegbizo” feliratot láttam, hanem egy számomra ismeretlen nevet! Te jó ég! Ez már nem tesztüzem, ő már egy hús-vér megbízó, rögtön másnap. (Még a számlázó programunkra sem fizettünk elő ekkor, mert úgy gondoltuk, addig is spórolunk, amíg nem lesz rá szükség. Egy napot sikerült.) Nagy siker volt, hogy 2 napra rá írta is nekünk az említett megbízó, hogy már most van 4-5 olyan megoldás, amiért szívesen kifizeti a felajánlott összeget, szóval lemond a pénzvisszafizetési garanciáról. Rá nagyjából 4 napra megtapasztalhattuk azt az izgalmat is, amit egy rövid határidejű, komolyabb megbízás okoz. Vannak vajon elegen? Lesz kedvük dolgozni? És a többi aggódó kérdés… Itt is 2 nap kellett, hogy a pályázat kiírója sutba vágja a garanciát, és újabb sikert könyvelhettünk el.

Itt a vége? Nem, itt az eleje.

Minden „első élmény” örökre megmarad. Az első szidalmazó email, az első kizárás, az első köszönetnyilvánítás, vagy amikor egy kreatívnak először ajánlottak munkát a KreaNodon keresztül. Ahogy egy korábbi részben is említettem:

az a legjobb, amikor az ember látja, hogy a felhasználók úgy használják az oldalt, ahogy terveztük.

Mindig vannak napon belüli kihívások, veszekedések, új fejlesztések, de ezért érte meg belekezdeni. Látni, hogy része leszel mások történetének, hozzájárulsz sikerekhez, és kapcsolatokat építesz. Nem érdekkapcsolatokra gondolok. Hanem arra a speciális kötődésre, ami a korai megbízókkal és kreatívokkal kialakul. Mivel nincsenek sokan (bár az 1200+ kreatív elég szép szám itthon), ezért többükkel maradtunk kapcsolatban a KreaNodon kívül is. Lesz egyszer pénz is belőle, mert – mint mondtam – a munka mindig meghozza gyümölcsét, de nem csak azt lehet élvezni.

szollosi_gergely_portrait

Kösz hogy olvastatok, most pedig tornázzuk fel a 0,07 %-ot! (Ennyi a vállalkozásba kezdő fiatalok aránya itthon.)

Én megtettem a magamét, a többi már rajtatok múlik. Csak így lehet nyomot hagyni magunk után.

Gergő

Most tiéd a szó!

Comments are closed.

Read previous post:
Vasárnapi szieszta: aludj, olvass, válts nézőpontot

Mai vasárnapi sziesztánkra is a képen kell keresgélned: mutass rá az egérrel és kattints a színes karikákra. Mert a lényeg...

(Nagyon) sok kicsi sokra megy: a crowdfunding reality show.

Volt a tájkép az 1. részben, most jön a csendélet. Na, kevésbé művészien: a múltkor leírtuk neked, hogy mennyi az annyi...

Sűrű fillér: mi mennyi a crowdfundingban

Van egy saját szorzótáblánk. Sokszor nulla, az nulla, sokszor kevés, az sok. Pénz, mármint. És bár melós összekapirgálni, nézz magadba:...

Close