A veszélyes profik. Kreanod-sztori, 3. rész

dog-chasing-tailGergely, a KreaNod alapítója tovább meséli buckákkal és gödrökkel tarkított útját a működő cég felé. Az első részben az álomtól a vállalkozásalapításig jutott, a második részben megküzdött az olcsó amatőrökkel, most pedig arról ír, hogy a profik sem veszélytelenek.

.

Erős kezdés, erős kapaszkodás

Az első csapattal való szakítás után tehát ott álltunk programozók nélkül, és nem mellékesen egy nyilvános előzetes oldallal, amely fennen hirdeti, hogy ősszel megjelenünk. A kezdést nem apróztuk el, így lett is némi visszhangja. Maga az oldal nem állt másból, mint egy statikus kezdőlapból, ahol fel lehet iratkozni hírlevélre, illetve megosztani a létezésünk tényét, valamint volt néhány blogbejegyzés és egy sajtószoba. Már itt látszott, hogy a 2 hónapra felépített kommunikációs terv kevés lesz.

Jó néhány médiamegjelenést sikerült elérnünk, a számunkra fontos szakmai portálok mind beszámoltak arról, hogy ősszel jövünk. Mikor anno ingyen elmentem gyakornokoskodni a PR ügynökséghez, volt, aki megkérdőjelezte a döntésem, mondván: felvennének kisebb cégekhez is, miért nem akarok pénzt keresni? Látván az előzetes oldal megjelenéseit, minden kétkedő számára világossá vált, mennyire megérte „jaj de nagyon kemény” másfél hónapot ingyen dolgozni. A kétkedőknek továbbítottam egy emailt, amit az egyik jelentős hazai design portáltól kaptam. Ez állt benne:

„Az igazat megvallva megtévesztően profira sikerült az indulásotok, szinte mintha méretes PR-csapat állna mögötte, ez keltett gyanút.”

Tanulni jobban megéri, mint szakmaiatlan környezetben pénzért vegetálni.

A csúcspont az volt, hogy meghívtak a 2011-es Reklámkonferenciára is egy kerekasztal beszélgetésre (nem sikerült valami jól), ami elhitette velem: igen, innentől ez lesz, de persze nem eszik olyan forrón.

A majdani kreatívok és megbízók is érdeklődtek. Jó érzés volt, hogy sokan osztják a víziómat egy oldalról, ahol hazai cégek dolgozhatnak együtt magyar kreatívokkal, akiknek nem csak a győzelem válik majd előnyükre. Utólag is azt mondom, hogy a siker nem az, amikor a bankszámlára megérkezik egy átutalás, hanem amikor az ember megvalósulni látja, hogy egy elképzelése pontosan úgy működik, ahogy tervezte.

Jöttek persze megbízók is, köztük annak a speciális magyar vállalkozó kasztnak a képviselői is, akik csak az ember idejét húzzák. Pozícióban vannak, van mögöttük pénz és kapcsolatrendszer, nem restek fűt-fát ígérgetni, és ezzel találkozások hosszú sorára rávenni. Óvakodjatok az ilyenektől, mert nagy zsugások, és csak az időtöket fecsérlitek a sok megbeszéléssel. Az már annál inkább pozitív fejlemény volt, amikor befektetővel kellett találkozni pedig még nem mutattunk semmi konkrétat. Magabiztosan azt mondani, hogy nem kell befektetés, megcsinálom egyedül… Na az ilyenekért érdemes csinálni.

Tanulópénz, még

Kellett tehát sürgősen az új programozó, a leckét pedig megtanultam: óvakodjunk az amatőröktől. Mivel nem fizettem ki a használhatatlan, nem befejezett melót, ezért úgy gondoltam, maradt pénzem profikat megfizetni. A programnyelv adott, a köré szerveződött közösséget könnyű megtalálni és még informálódni is. Összeismerkedtem az egyik legmenőbbnek tűnő tagjával, aki a szokásos – számomra már-már semmitmondó – attribútumokkal rendelkezett: király referenciák, elismertség, profizmus. Akkor lássuk.

A „profi” minősítésből még nem lehet következtetni emberi tulajdonságokra, éppen ezért veszélyesebbek lehetnek, mint az amatőrök. Az ember ugyanis hajlamos hosszabb ideig szemet hunyni nyilvánvaló jelek felett.

A terv az volt, hogy befejezi az oldal fejlesztését. Specifikáció elküldve, a kódhoz hozzáférés megadva, rendelkezésre állás, ha bármi kérdése lenne. Én aztán minden információval ellátom, amire szüksége lehet, adjon nekem normálisan átgondolt árajánlatot! Jött is egy szép összeg, egy arculati szempontból minden igényt kielégítő PDF-ben, ami tartalmilag ordított az ürességtől, de legalább bővelkedett általánosságokban. Mindegy, ezek szerint a profik így csinálják. A szükséges összeg rendelkezésemre áll, emberünk helyrerakja az oldalam, és akkor végre megint csak rajtam múlik majd. Ezután kicsit beleásta magát az oldalba és közölte a sokkoló hírt: olyan rossz minőségű a kódolás, hogy egyszerűbb és hasznosabb újrakezdeni, mint megpróbálni kijavítani. (Felesleges részletezni, mit éreztem ekkor az előző csapat irányába, mert a Megoldás.Most szerkesztője úgyis kihúzná a cikkből.)

Gyengébb pillanatokban eszembe jutott, hogy csali az egész, de hát a profik csak jó üzletpolitikával szerezhetnek hírnevet maguknak. Legyen elég annyi, hogy a korábbi programozó az isteni gondviselésnek köszönheti, hogy elfelejtettem a pontos címét. Sebaj, újabb együttműködés megtárgyalva, sínen van minden. Hittem…

A második árajánlat elfogadása után 3 hétig nem történik semmi azon kívül, hogy heti 1 emailben tájékoztatott, hogy nem tud dolgozni, mert szervizben van a laptopja. Ügyfélkezelésből jeles, ugye? Felhívtam, hogy jó lenne már alkotni valamit, mert sürget az idő, és ha mégsem tudja vállalni a határidőt, akkor inkább keresek mást. Erre nagy kegyesen utánaszámolt, és közölte, hogy minden király, heti 4 órát tud vele foglalkozni. Heti 4-et! Kösz haver, mindezt október elején. Sokk és értetlenkedés, amihez már kezdtem hozzászokni.

Megértette, hogy így nem lesz jó, de volt egy építő jellegű ötlete: találjak egy fiatal, tehetséges srácot, és ő végig felügyeli a projektet egyfajta mentorként. Mondtam neki, hogy én már halásztam egyszer a zavarosban, felesleges azzal húznunk az időt, hogy felmérjük a jelöltjeim képességeit, ezért hozzon ő egy embert, biztos van olyan, akivel szívesen dolgozik. Belement. Úgy éreztem, hogy pokolból a mennybe kerültünk: kész lesz az oldal novemberben, és ráadásul olcsóbban is, mint addig hittem. Egyébként mint utólag kiderült, lehetetlen feladat lett volna a KreaNodot egy programozónak tető alá hoznia, ehhez csapat kellett. De hát ha a profi programozó nem ellenkezik, sőt még a személyes ismerősét is bevonja és hagyja, hogy aláírja a másfél hónapra szóló szerződést, akkor ki vagyok én, hogy ezt magamtól kitaláljam?

Az együttműködés látszólag jól indult, a fiatal srác jól beilleszkedett a csapatba, és én is könnyen elhittem, hogy mindenre képesek vagyunk. Aztán ahogy jöttek a nehézségek, úgy kezdődtek a súrlódások is. A novemberi határidőből először év vége, majd február vége, végül március lett. A várva várt vállalkozói létet válságkommunikálással kellett kezdeni.

Ha nincs kész, legyen helyettesítés

 

Ebben volt egy jó ötletem, jól is sült el. A késés miatt úgy éreztük, ki kell engesztelnünk az érdeklődőket, ezért olyat csináltunk, amit nem valószínű, hogy más cég valaha is bevállalt. (Ha mégis, akkor kommentben jelezzétek, mert érdekes marketing sztori lehet.)

A várakozók számára készítettünk egy összeállítást a legjobb külföldi crowdsourcing oldalakról, akik valahol a versenytársaink is. A célközönséget tekintve nem feltétlenül, de mégiscsak hasonló a termék. Ha lettek volna már akkor is magyarok a piacon, biz’ Isten beszámolok róluk is. Soha nem értettem, miért kell titkolózni, elhallgatni a versenytársak létét. Félni leírni a nevüket, utalgatni csak rájuk. Pláne a tudatos vásárlók korában. Én nem arra megyek, hogy azért válasszanak minket, mert hiányos a fogyasztók ismeretanyaga. Én jobb terméket akarok csinálni, nem ismertebbet. Győzzön a legjobb, a többiek menjenek szépen haza. Azóta már vannak versenytársak itthon is: a Designertender és a Kreatív Magyarország. Sok sikert ellenünk mindenkinek…

Tanulságok és további döccenők

Vissza a vezérfonálhoz: hogy megy az immáron profik kezében lévő fejlesztés. Néhány dologra megtanított ez a végül szintén csúfosan végződő pár hónapos időszak is:

(1) Ne vigyük túlzásba a haverkodást, mert utána némi szigor sokkal nagyobb megütközést kelt. Aki nem tagja a cégnek, csak kvázi beszállító, azzal én azt ajánlom, mindig legyen meg az egy lépés távolság. Nem haverokat gyűjt az ember, hanem közösen dolgozik másokkal. Ha a két fél hosszú távon bizonyít egymásnak, akkor óhatatlanul is többé válik a munkakapcsolat. De ne így induljon. Én túlságosan az „egy hajóban evezünk” eszmében hittem.

(2) Logikus, ugyanakkor drasztikus nézetem, amit a mindenkori fejlesztők igen nehezen fogadtak el: mi megbízók nem azért fizetünk, mert az IT szakemberek sokat foglalkoznak egy munkával, utánajárnak, energiát feccölnek bele és társai. Mi az eredményért fizetünk. Én is próbálkozhatnék részecskegyorsító megépítésével évekig, aztán jogosan tartanám a markomat, mondván milyen sokat dolgoztam vele? Éppen ezért soha nem értettem, miért mennek bele megbízók olyan konstrukciókba, hogy fizetnek havi X forintot az együttműködés idejére egyéni megbízás keretén belül a programozóknak, akik egyszer majd elkészülnek vele. Persze van határidő, de ha az nincs tartva, akkor már sokat fizettünk, és nehéz kiszállni. Azt ajánlom, soha senki ne menjen bele ilyen megállapodásba. Több embert is láttam emiatt tönkremenni, mert a szakemberek nem szállították időben a munkát. Ez persze nem a fejlesztők ellen szól, senki nem akarja őket átvágni! Írjanak részletes specifikációt (pénzért), tisztázzanak minden szükséges kérdést, és végül becsüljék meg a munkát, majd szorozzák meg kettővel. Ha a megbízó ezután új dolgokat talál ki, dörgöljék szépen bele az orrukat a specifikációba újra, és kérjék el az extra költségeit a plusz munkának. De ezeket figyelembe véve ne mondja nekem senki, hogy nem lehet korrekt módon, előre, fix összegben megállapodni. Azzal tud mindkét fél számolni, és ha a szakember a vállalt határidő előtt jóval végez, akkor nem hiszem, hogy lenne olyan megbízó, aki a markát tartva követelné vissza a pénz egy részét, mondván „Nem is igényelt annyi munkát ez a meló!”. Onnantól kezdve, hogy a megállapodás meg van kötve, mindkét fél tartsa a szavát, és ne utólag sírjon.

A fiatal srác bejelentette február végén, hogy egy hónapot tud még dolgozni, utána neki nem lesz erre több ideje. Mindezt azután, hogy januárban tettem felé egy gesztust, és odaadtam előre a megbeszélt pénz felét, mert szüksége volt rá. Annak ellenére, hogy a cserében vállalt határidőt nem tartotta. Innentől ez személyes ügy volt. Miután márciusban letette a lantot, és tartotta a markát a pár hasábbal ezelőtt felvázolt bullshitek valamelyikével, csalódnia kellett. Nem kapott több pénzt. (A jó szándékomnak köszönhetően magamnak is egy 3 oldalas felsorolást kellett írnom, hogy miért nem érdemli meg a pénz fennmaradó részét pénzügyi, emberi és szerződési szempontból.) Egyébként az előző részben említett, eddig a csapat tagját képező sitebuilder is ugyanekkor állt fel, de ő ugyebár megkapta a pénzét.

Ez már 2012 áprilisa, jóval a beharangozott megjelenés után. Ott maradtunk megint a designerrel, egy befejezetlen oldallal,  programozó és sitebuilder nélkül. A szokásos pánik tartott egy napig, aztán jött a bizakodás: eltántorítani úgysem tud semmi, a vízió világos, és van egy profi által felügyelt, 90%-os állapotú oldalunk. Már csak be kell fejezni. Hiú ábránd volt.

Folytatjuk.

Most tiéd a szó!

Comments are closed.

Read previous post:
Pitch.Pro

Nyár közepéig fél tucatnyi képzésen vagyunk túl, és ezeken szinte mindig előkerül  a nagy kérdés: hogyan kell jól pitch-elni, azaz...

Ne hallgass Anyura. Vagy mégis. De miben?!

Régi nagy igazság, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Vállalkozások esetében az út mellett szeretteink állnak, és...

Vasárnapi szieszta: egyél, aludj, olvass

László Móni (Personal Branding) és Hűvös Ágnes (Megoldás.Most) közös rovata azoknak, akik szívesen olvasgatnak vagy keresnek inspirációt. Online és print...

Close