Bizniszt bármiből

Alapvetően két üzletfejlesztői megközelítés létezik. Az egyik abból indul ki, hogy amink van, azt kell eladni – keresni kell hozzá megfelelő piacot, marketinget, sales-megoldásokat. A másik pedig abból, hogy minden szektor valamiféle húzóerőt fejt ki, azaz a felfedezhető problémákhoz kell igazítani az új termékeket, és már a termékfejlesztés előtt kell meghatározni, pontosan mit is adunk majd el és hogyan. Ahogy Tamkó-Sirató Károly verséből annak idején megtanulhattuk, egy jelenség önmagában nem vetíti előre azt, milyen üzleti lehetőség áll előttünk. Az említett versben ugyanis a mezítlábas afrikaiak láttán két cipőpiac-elemző merőben ellentétes tartalmú táviratot küld haza. Az egyik pesszimista: itt nem lehet eladni cipőket, ezt a vak is láthatja – míg a másik optimista, hiszen itt még senkinek nincs cipője. Nem tudjuk, melyik fog nyerni – leginkább az, aki olyan mértékben érti a piaci jellegzetességeket, hogy az addigiaktól eltérő üzleti modellt talál a cipők értékesítéséhez.

Ez a két megközelítés csapott össze néhány évvel ezelőtt, amikor kollégámmal egy irodaház ebédlőjében ülve arról vitatkoztunk kamaszos hévvel (és minden tét nélkül), hogy hogyan kellene megreformálni a kadáverbizniszt.

Kadáver, azaz holttest, igen. A kiindulópont az volt, hogy a holttesteket az orvostudomány igen sokféleképpen hasznosítja, és ehhez nem is szükséges az egész holttest, elegendőek csupán részei. A másik kiindulópont pedig az volt, hogy holttestből a világ egyes tájain túltermelés van, máshol pedig jelentős hiány mutatkozik, így érdemes azon mélázni, hogy hogyan lehet élénkíteni a holttest-, jobban mondva holttestrész-kereskedelmet. Kollégámmal egy kis asztalnál ültünk az étkező közepén, és ebédünk fölött arról gondolkoztunk hangosan, hogy vajon hogyan kellene kezelni a maradványokat a legjobb üzleti hasznosítás érdekében. Milyen érvrendszer szükséges ahhoz, hogy a gyászoló rokonságot megszólítsuk a kérdéssel. Milyen technológiák tehetik kifizetődővé a testrészek és szövetek hatékony feldolgozását, majd terítését. Mit kell tenni ahhoz, hogy a fel nem használt részeket még kegyelettel kezelhessük, és ne műanyag hordókban ömlesztve végezzék, „maradékok” címszóval.

A mi számunkra ez egy mélyen szakmai gondolatkísérlet volt, és élvezetes vitát eredményezett. A biotech iparág egyik központi kérdésével játszottunk. Csak később figyeltünk fel a szomszéd asztalnál ülő úriemberre, aki egyre sápadtabb arccal szorongatta kését és villáját kihűlő ebédje fölött, majd egyszercsak felpattant és kirohant az ebédlőből.

Azóta néha eszembe jut a jelenet. Többek között azért, mert számos olyan üzleti kérdéssel találkozom, ahol a háttérben „elsápadó urak” ülnek, és borzadállyal figyelnek: csak a tömeg meg ne tudja, mit művel az adott szektor. Ilyen kérdés például, hogy

  • Mekkora üzleti lehetőség rejlik az adatbányászatban, ha a Google-nek megéri nagy magasságú ballonokról kiszolgálni a Föld internettel nem lefedett térségeit? Ezt ugyanis közvetlenül azok a térségek soha nem fogják megfizetni neki. Elfogadjuk, hogy adataink vállalatok kezébe tett értékként működnek vagy felháborít?
  • Mekkora árréssel dolgoznak azok a cégek, ahol freemium megoldások is vannak? Egészen pontosan hol és hogyan nyerik vissza azt a költséget (méghozzá  jelentős elvárt haszonnal)? Ki fizeti az ingyenest valójában? Az angolban ezt „white lie”-nak hívják: olyan hazugság, amit elfogadunk, mindennaposnak tekintünk. De miért hisszük el az ingyenességet?
  • Mit tud rólunk már ma az analitikai alapú marketing, és hogyan fogja ezt a tudást és technológiát hasznosítani a következő 5 év marketinges iparága? Hogyan viszonyulunk ahhoz, hogy Facebook-aktivitásunk alapján már megmondható nagy biztonsággal akár a bőrszínünk vagy az IQ-nk is? És ahhoz, hogy ez üzleti lehetőségeket is rejt? És milyen érzéseket kelt bennünk, ha megtudjuk, hogy a következő lépcsőfok már a neuromarketing, ami szemmozgásunk és EEG-jeleink alapján célozza a minket elérő üzeneteket? Örülünk neki vagy megrémít?

Üzletfejlesztőként azt gondolom, hogy a gazdaság természete ez: ha valahol felmerül egy igény, a vállalkozások meg fogják találni az utat, hogy az igényre felfűzött tevékenységeikkel bevételt termeljenek. Holttesteket és adatokat adnak el, könnyed hazugságokkal teszik piacképessé termékeiket és szolgáltatásaikat, ha pedig megtehetik, lelkünkbe másznak a válaszért, mit és hogyan lehet a legjobban eladni. Ilyen határokat feszegetett a válságba csúszott hitelezési piac is – mit és meddig engedhet meg magának, hol vannak a vásárló oldalán már látható és hol kellene, hogy legyenek etikai határok. Kell-e felnőttnek tekinteni minden esetben vásárlóinkat? Mikor kell helyettük, róluk döntenünk?

Hol van a határ? Én nem tudom.

Most tiéd a szó!

Comments are closed.

Read previous post:
Vasárnapi szieszta ritka szavakkal

Milyen szavak követik egymást ritkán itt a blogon? Vodka, Nigéria, Prezi, Miniatűrök, Buddha. Mostmár ezt is tudod. Szieszta van, szóval csak lazán....

Mennyit ér a jókedvem?

Néhány hete egy konferencián egy olyan magyart hallgattam, aki közel két évtizedet külföldön töltött. Többek között arról mesélt, hogy hazatérve...

Hány kávé árából vehetnél autót?

Te is minden nap iszol legalább egy kávét? Ha kiszámolod, könnyen kiderülhet, hogy bőven túl sokat költesz kávéra, és az...

Close