Jó reggelt, dolgozók!

Egyforma örömmel tudom üdvözölni a péntek délutánt és a hétfő reggelt, a szombat estét és a kedd délelőttöt. TGIF (1) helyett TGIMTWTFSS (2). És számos olyan embert ismerek, akik ugyanígy éreznek. Persze, mindenkinek vannak olyan napjai, amikor pont nem azt akarná csinálni, amit muszáj, de általában véve ezek az emberek nagyon-nagyon szeretnek dolgozni. Hogy lehet ez? Érdemes ehhez a jelenséghez közelebb hajolni és részleteiben megnézni – hátha a logika segít, hogy ne nézzenek marslakónak a metrón szürkülő emberek hétfő reggelenként…

Az életem körülbelül egyharmadát kitevő munka (beleértve az önkéntesmunkákat és a házimunkát is) kell a kiegyensúlyozott élethez. Szeretünk dolgozni. Szenvedélyesen szeretjük mindannyian a csapatban – ki ezt a részét, ki azt, de abban teljes az egyetértés, hogy a munka elengedhetetlen.

Úgy tűnik, emberként így vagyunk összeszerelve. A frontális lebeny imádja, ha az ember előrefelé halad. Dopamin- és szerotoninfröccs jutalmazza, ha új kihívást vállalunk. Oxitocinfürdőben lazulunk, ha egy jót beszélgetünk kollégáinkkal. A sikert pedig jókora adag béta-endorfinnal honorálja szervezetünk, ami, valljuk be, olcsóbb és egészségesebb módja a szelíd gyönyörnek, mint egy adag kokain. A flow-élményt legtöbbször munka közben éljük át: az ellazulás és önmagunk elvesztésének legszebb állapota. Motivációs struktúránk egyik legerősebb eleme a kompetenciaélmény (“meg tudom csinálni”) és az önállóság iránti igény. Legintenzívebben a sportban és a munkában van ezekre lehetőség.

És akkor még nem is beszéltünk a társadalmi és közgazdasági értelembe vett szükségszerűségről, pedig a munka a Maslow-piramis minden szintjére hat. Pénzt keresünk – ez a szabadság egy eszköze. Együtt tesszük – kooperáció, pozitív visszajelzések, valahová tartozás. És így tovább. Nem utolsó szempont az sem, hogy a munka a legtöbb esetben versenyhelyzetek sorozata. A szükséges stressz – enélkül kihaltunk volna. Érdekességképpen: az elmúlt hónapokban több olyan migrénes esetről hallottam, ahol a fájdalmak a munka okozta stressz hatására enyhülnek.

Ezeknek csak egy részét éljük át, ha nem teszünk erőfeszítést és/vagy azt nem társakkal éljük meg. Tehát a tábortűz meletti dalolás, a jóga, a relaxáció és a (bármibe vetett) hit nem vezetnek ilyen teljességű boldogsághoz. Kellenek, de nem elegendőek.

Éppen ezért nagyon megörültem, amikor a kezembe került Todd G. Buchholz könyve: Rush: Why You Need and Love the Rat Race. Végre egy boldogság-guru, aki nem azt akarja elmagyarázni, mit és mennyire vonjak kétségbe eddigi életemben, hanem azt mutatja meg, miért is szeretem annyira a munkát, életem kétségbevonhatatlan részét. Kicsit kevésbé érzem magam marslakónak, mióta beleolvastam a könyvbe.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy Mr. Buchholz a Harvardon elismert prof, felsővezető egy sikeres szervezetnél és egy díjazott Broadway-show producere. Ebből a nézőpontból könnyű felismerni a munka és a verseny örömét. Ő tudja, neki milyen siker jelent elégedettséget. Szerencsére ha valakinek még nem ilyen egyszerű, az találhat segítőtársakat, hogy megtalálja a saját utat.

Hogy hol a recept? Nincs recept.
Jó reggelt, dolgozó! Milyen örömre készülsz ma?

Angolul nem tudók vagy a betűszavakat kevésbé ismerők kedvéért:
(1) TGIF: Thanks God It’s Friday, azaz Hála Az Égnek, Péntek Van
(2) TGIMTWTFSS: Thanks God It’s Monday, Tuesday, Wednesday, Thursday, Friday, Saturday, Sunday

Most tiéd a szó!

Comments are closed.

Read previous post:
Tréningmellékhatás

Egy atomfizikus a múlt héten kioktatott - azon a jogon, amilyen jogon a focihoz és a gyerekneveléshez értők (azaz bárki)...

Építs a bizonytalanra

Látnok vagyok, bevallott korlátokkal. A jövőmben két dolog mindenképpen szerepelni fog: az adózás és a halál. De hogy mit kezdek...

Én nem ilyen lovat akartam…

R. már jó ideje azon gondolkozik (ahogy az egész csapat), hogy miért is olyan nehéz megfogalmazni, mit tekintünk eredménynek. Beszélni...

Close