Tag Archives: történetünk

Kerülj képbe

Az igazmondó juhász

Családi legendárium, 1970-es évek, Szovjetunió. Az ott szolgáló magyar katonai diplomaták kötelesek voltak jelenteni, hová mennek, kivel találkoznak, pontosan mikor. Az ott élő magyarokról (és persze minden más külföldiről) szovjet szomszédaik részletes jelentéseket adtak le az illetékes hivatalnak. Sokszor sejthető volt, melyik szomszéd kire “vigyáz”. Katonatiszt látogatóba készült. Sajnos csak a vendéglátó ajtajában ébredt rá, hogy elmulasztotta lejelenteni ezt az útját. Semmi gond, becsöngetett a szomszédhoz. Jó napot, elvtárs. X. Y. vagyok, itt és itt szolgálok, és Z-ékhez jöttem vendégségbe, egy órát maradok. Viszontlátásra. A döbbent szomszédot egy héttel később elköltöztették. A katona megúszta egy fejmosással.

Potenciális megbízónk olyan trénert keres, aki X cég vezérigazgatóját lehülyézi, de nem akárhogy. Hanem úgy, hogy a vezér ennek örüljön, elfogadja, sőt, fizessen is érte, nem keveset. Örültem a kérésnek, szeretem az ilyen munkákat. Nem azért, mert agresszív állat vagyok (még az is lehet, hogy az vagyok…), hanem mert szeretem, ha az őszinteségért fizetnek. Korábbi ügyfeleink ezt is becsülik bennünk.

Elgondolkodtam, ki mindenkit fizetnek az őszinteségért, aztán van-e olyan, ahol csak eltűrik az igazmondást, végül pedig hol van az, ahol semmiképpen nem szabad őszintének lenni.

A legőszintébb dolog az alapkutatás. Van egy tudományos kérdés, van rá válasz, és mivel “A” válasz semmivel se jobb, mint “B” válasz, ezért akármelyiket hozzák ki a mérések és vizsgálatok, örülünk neki. Persze rögtön beleszól a dologba a pénz. Ha a kutató a megfogalmazott előfeltevést pályázatban beadta, és neadjég nem az jött ki a végén, kétségbe esik… és bizony addig csűri-csavarja az eredményt, amíg legalább hasonlítani fog az eredetire. Félreértés ne essék, nem a pénz hibája. Hanem azé a támogatóé, aki/ami sikeres projektnek csak azt fogadja el, ami pontosan az eredeti tervnek megfelelően zajlik. De ez meg már a siker értelmezésének problémája.

Őszintének kell lennie a coach-nak, a trénernek és a tanácsadónak. Csakúgy, mint az orvosnak, pszichológusnak, pszichiáternek. Szerencsés esetben a tanárnak is. Őszinte a kertész, az állattenyésztő, a mérnök. Minden olyan szakma, amiben fejlesztést végzünk, őszinte kell, hogy legyen, amikor értékeli az eredményeket és további irányokat jelöl ki. Ha hazudik, akkor a lehetséges eredményeket soha nem éri el.

Elvileg őszinte minden menedzser. Rendszert csak létező elemekből lehet összerakni. Őszinte minden adminisztrátor, hiszen az általa szolgáltatott adatokra épülnek a rendszerek. Ha nem őszinték, akkor a cég befektetői és vevői vagy a szervezet fenntartói és ügyfelei pillanatok alatt észreveszik és büntetik ezt.

Őszinte a pék és a zöldséges, ha nem akarja elveszteni vevőjét – és ha jó kereskedő, akkor okosan őszinte (hát, az a zsömle bizony tegnapi… tessék ezt a kicsit drágábbat választani, ez friss).

Akkor ki nem őszinte? A fenti elven őszintének kellene lennie minden politikusnak, de – őszintén – az ő vevőkörük nem feltétlenül akarja hallani az igazságot… Nem lehet őszinte a kocsmáros, aki a pult mögül vigasztalja a nekikeseredett fickót a filmekben (visszajön az a nő, meglátod…), valamint nem lehet őszinte az, akinek szükségképpen titkolóznia vagy szerepet játszani kell: katona, kém, színész, pap.

Az őszinteség tehát nem szükségszerű, de általában célravezető. Okosan őszintének lenni pedig olyan tulajdonság, amire büszke lehetsz. Nem mondom, kockázatos. Gondold meg, megéri-e.

Van egy mesénk. És neked?

Kerülj képbe

Én nem ilyen lovat akartam…

R. már jó ideje azon gondolkozik (ahogy az egész csapat), hogy miért is olyan nehéz megfogalmazni, mit tekintünk eredménynek. Beszélni is fog róla, méghozzá itt: Budapest Networking Group’s business meet-up, 2011. július 14., a MyCorporation fellegvárában (vakondtúrásában, lévén alagsori fellegvár).

De addig is gondolkozzunk hangosan, mindenki a saját szempontrendszere szerint.

A tárgyalástechnika közhelyessé vált alapszabálya, hogy mindig tudd, mit akarsz, mielőtt a tárgyalóasztalhoz ülnél. Igaz ez a szabály az élet minden területén: ha nem tudod, merre indulj, egyik út sem lesz optimális. Ha nem tudod, mit szeretnél vásárolni, sokkal több pénzt költesz feleslegesen. Ha nem tudod, kihez fordulj, kéretlen tanácsadók tömege fog elárasztani. Ha nem tudod, mit kezdjél alkotásoddal, találmányoddal, életeddel, mások fognak vele kezdeni valamit, és az nem feltétlenül az, amire visszatekintve elégedett és büszke lehetsz. Kérhetsz lovat, de jó lenne tudni már az elején, milyet, és azt is, hova mennél vele.

Ezúttal szervezetekben gondolkodom, és mivel a tilalmi idő lejárt, innovációmenedzsment-szervezetekben. Azért érdemes végignézni ezt a szektort, mert a spinoffok és startupok sorsát, üzleti stratégiáját is befolyásolja.

A fenntartó vagy az állam az alábbi sikerkritériumok alapján méri az innovációs ügynökségek hatékonyságát:
A) szabadalmak száma,
B) spin-offok alapítása,
C) hasznosítási bevételek,
D) pályázati források elérése.

Érdemes ezeket a mérőszámokat közelebbről is megvizsgálni. Az első három kritérium a nemzetközi mérőszámok alapján alakul, és alább részletesebben is vizsgálom.

A pályázati források elérése (D) a fenntartó elvárásához kötődik, amely — lévén maga is forráshiányos — megköveteli, hogy az innovációs ügynökség saját bevételeiből működjön. Abszurd, hogy a pályázati forrás nem mint eszköz, hanem mint eredmény jelenik meg, talán az állami elismerés indikátoraként. Valójában nem cél, és nem is siker. Mézeskalács lovacska, meg lehet enni, hogy ne legyünk éhesek útközben.

A szabadalmak száma (A) mint mérőeszköz szintén nem feltétlenül releváns. Mivel egy-egy találmány több szabadalmat is jelenthet, első közelítésben szerencsésebb lenne szabadalomcsaládokat számolni. Mivel azonban egyes tudományterületeken vagy találmányok esetében a szellemitulajdon-védelmi stratégia alapján nem érdemes szabadalmat bejelenteni, a találmányok száma lehetne a helyes mérőszám. Valójában ez sem elég, hiszen a találmány akár a fiókba is kerülhet, de többféleképpen hasznosulhat is: alapját képezheti új tudásnak (tehát a citációk számát kellene vizsgálni), értékesíthető szellemi vagyon lehet (tehát csak a hasznosítási bevételeket kellene vizsgálni), hatással lehet a további kutatásokra (tehát a technológiák számát kell összevetni a kutatásra és fejlesztésre fordított összeggel). A szabadalmak számát befolyásolja továbbá az az innovációs kultúra, amely a kutatót és az innovációs ügynökséget körülveszi. A szabadalmak száma tehát alkalmas a régiók vagy az innovációban részt vevő intézmények és szervezetek összehasonlítására. Nem teljesítménymérő. Nem cél, nem siker. Hintaló, egy helyben vágtat, kábé az mérhető vele, hogy a minimumteljesítményt (nyeregben maradni) eléri-e egy adott szereplő.

A spin-offok alapítása (B) és a hasznosítási bevételek (C) mint mérőszám alkalmazásának megértéséhez fontos kiemelni, hogy az innovációs ügynökségek nem közvetlenül termelnek hasznot: a hozzájárulásukkal, de tőlük függetlenül hasznosuló innováció a cégek és az állam gazdasági sikere (bevételek, adóbevételek, munkahelyek formájában). Ennek a szempontnak kizárólag hosszú távú állami stratégia alapján lehet megfelelni. Azaz nem szervezeti cél, bár siker. Csakhogy hosszú távon mérhető siker, amely a korai fázisban igen apró, később exponenciálisan nő. A magyar innovációs szervezetek 1-7 évesek. A siker 30 év múlva kezdene integetni az út szélén, ha addig ugyanazon az úton haladnánk. Elárulom: nem ugyanazon az úton haladunk, a kormányzati ciklusok nemhogy az utat, de még a haladási irányt is megváltoztatják. Ez a gebe tehát vagy a szélrózsa minden irányába vágtat egyszerre, vagy megdöglik a lovas alatt. Nem tudom, melyik a rosszabb.

Sovány vigasz az innovációban dolgozóknak, hogy saját sikerkritériumaiknak (amiket fenntartóik elől gondosan titkolnak), általában megfelelnek. Csakhogy a pénz nagy úr, tehát az össznépi menetirány az, amit a fenntartó diktál. Még akkor is, ha a menetet négy szép fekete lóval halottaskocsi vezeti. Nem véletlen, hogy a könnyező tömegből néhányan csöndesen lelépnek, gyalog.

Kerülj képbe

Kurvák vagy stricik – egy gazdasági döntés margójára

Vannak éles helyzetek: valaki sétál egy ligetben, és egyszercsak azon veszi észre magát, hogy egy rohadt nagy hangyaboly tetején áll. Esetleg tigrisek veszik körül. Még rosszabb esetben megvadult politikusok… Induló vállalkozásunk történetéhez az alább leírt pillanat is hozzátartozik – sok szempontból meggyorsította a lépéseinket találkozásunk az innovációs szektort befolyásoló kormányzati döntésekkel.

Ágnes azt olvasta körülbelül egy évvel ezelőtt a Világgazdaságban, hogy a kormány zárolja az Innovációs Alapot. Mindezt úgy, hogy előtte nem egyeztetett az innovációs szakmával és az érdekeltekkel (vagy ha mégis, akkor Magyarország két, a szektorban legnagyobb szakmai-érdekvédelmi szervezetét kifelejtette). A cikkben megszólaltatott két érdekelt szerint az Alap zárolása rossz a kutatóknak-feltalálóknak, az üzleti élet szereplőinek és a teljes innovációs szektornak. Az, hogy kinek jó, nem hangzott el, de tudható. Még 2010márciusában szó volt róla, hogy a kormánynak két év alatt 440 milliárd megszorítást kell elérni ahhoz, hogy az államháztartás hiánya a jelenlegit ne vagy csak alig haladja meg (a Költségvetési Tanács szerint az akkori pálya évente több mint 200 milliárddal növelte volna a hiányt). A 16 milliárdos Innovációs Alap, akárhogy számolom, 3,6%. Rövid távon igen csinos haszon. A Vg-s cikknek rögtön akadt önjelölt bajnoka, aki természetesen a kormány mellett szállt síkra: a jelenlegi rendszer rossz, és bár sokan elvéreznek majd a harcmezőn, muszáj megtenni ezt a drasztikus lépést.

Z, aki alapvetően kormánypárti, azt mondta Ágnesnek, hogy ne aggódjon, valahogy biztosan lesz, hiszen értünk dolgoznak a fiúk ott fent a Zországh Ázában. Ágnes nem aggódott, de szokása szerint gondolkodott.

Most rövid kitérő következik a logika világába. Biztos mindannyian ismerjük a kecske-farkas-káposzta dilemmát vagy ennek változatait. Aki nem, az kérem, mielőtt tovább olvasna, oldja meg.

A másik kitérőt az EU innovációs szakpolitikája irányába tesszük. Az innovációs tevékenység értelme egy ország szempontjából a hosszútávú megtérülés. Az EU már korábban azonosította a problémát, hogy sem olcsó munkaerőben, sem kiemelkedő természeti erőforrásban nem tud versenyre kelni más földrajzi-gazdasági területekkel, tehát ha nem izomból, akkor marad az észből megoldás. Kell valami, ami előrelendít a fenntartható növekedés és a versenyképesség irányába, és ez az innovációs potenciál növelése. Ennek érdekében létrejött egy elég komplex intézményrendszer, valamint az EU-tagállamok elkezdtek egymással versengeni, ki tud több, szebb, jobb szabadalmat, licenciaeladást, spin-off céget produkálni. A magyar stakeholderek a fentieken kívül alapvetően az alábbiakra gyúrtak:
– megfelelő humánerőforrás előállítása, azaz képzés (ez elsősorban az egyetemek feladata),
– a K+F-ből előbújó üzleti ötletek iparjogvédelme, korai üzletfejlesztése (ez a kutatóhelyeken működő techtranszfer szervezetek feladata),
– az izmosodó üzleti lehetőségek, újszülött cégek inkubációja (ehhez kell a befektetői körök, az állam és a kutatóhelyek együttműködése),
– a befektetői körök ösztönzése, megfelelő szabályozási környezet és biztonságos gazdasági háttér létrehozása és fenntartása (ez kormányzati feladat).

A kutató, feltaláló feladata, hogy erősen kapaszkodjon a találmányába, amíg arra van szükség, és hagyja, hogy vontassák, ha kell, tolja is meg az ügyet sok-sok energiával és valamennyi pénzzel (ez általában a korai üzletfejlesztés költségeinek 10%-a!), és amikor kell, tudja is elengedni, amibe addig kapaszkodott. Mivel a korai üzletfejlesztés még a kutatóhelyek vagy a kutató kontójára megy, adóforintok, vagy abból összerakott pályázati pénzek teszik ki az elsődleges forrást a szabadalmakra, ügyvédekre, üzletfejlesztőkre, korai fejlesztésekre.

Vissza is térhetünk eredeti témánkhoz, a cikkhez, amin Ágnes nem aggódott, csak gondolkodott. Azt javasolja a cikkben Cséfalvay Zoltán államtitkár (nevezzük ezentúl Csé-nek), hogy
a) a profitorientált szektor is vegye ki a részét jobban,
b) a kutatás színterei legyenek nemzetköziek,
c) senki ne várjon most egyhamar az Innovációs Alapból pénzt, mert előbb még lebontják és újjáépítik a teljes innovációs rendszert.

Alapfelállás, hogy egy-másfél évig nincs pénz (emlékszünk, a kutató csak egytizednyit hoz be a költségekből), utána meg nem tudjuk, mi lesz. Mindenki élje túl, ahogy tudja.

Lássuk, mi lesz ennek a következménye.

Kutató, aki feltaláló is (nevezzük ezentúl K+F-nek), választhat. Vagy visszavonul az alapkutatásba, mert ott még van pénz, vagy önállósítja magát (pl. elmegy a tengerentúlra). Ezen kívül követheti Csé a) jelű instrukcióját: bevonul egy forprofit szervezet laborjába, és ott kutat tovább. Persze Csé nem pont így gondolta, de sebaj. Van még egy illegál verzió: alapkutatásnak állítja be, amit csinál, azután pedig – ha ígéretes eredményei vannak – az eredményekkel kiáll az utcasarokra, és annak adja magát és bájait, aki a legtöbbet ígéri. Ennek minősített alesete, ha K+F megfogadja Csé b) jelű javaslatát, és már a nemzetközi kutatási együttműködés elején leboltol a külhoniakkal: tiétek az eredmény, nekem meg zsé zsebbe. Ha nagyon vagány, akkor ezt akár egy egész kutatóhely is bevállalhatja, és zsákszám adhatja el a szellemi tulajdont a profitorientált szektornak vagy a külföldnek, bagóért. A bevételek 5-10 év múlva a kutatónál és külföldön jelentkeznek.

Innovációmenedzser vagy az őt foglalkoztató kutatóhelyi technológiatranszfer-szervezet (nevezzük I-nek) szintén döntési helyzetben van. Csé szerinti a) esetben az egész stáb eladhatja magát kilóra, és gazdagíthatja a vállalati K+F tevékenységet. Főleg, ha eddigi ügyfélkörét is viszi, azaz nemcsak ő prostituálódik, hanem rögtön egy egész nyilvánosházat indít be. Csé szerinti b) esetben ugyanezt megteheti külföldre is – az elmúlt években sajnos volt erre példa. A vagány verzió az, ha I felkel és otthagy mindent, kis tőkéjéből beindítja saját, független innovációs ügynökségét, és futtatja K+F-et minden találmányával egyetemben – viheti, aki többet ígér. Ehhez egy befektetési alappal vagy néhány független kockázati tőkéssel kell először összeboltolnia, de ha ügyes volt, ezek a kapcsolatai mostanra kiépültek. Kevésbé vagány, ha I munkásai egyszerűen elszivárognak a kutatóhelyről, lesz belőlük projektmenedzser, irodavezető, HR-es valahol másutt, csendesen. A bevételek 5-10 év múlva I saját ügynökségében vagy külföldön jelentkeznek. Vagy sehol.

Mi a lehetősége a kutatóhelynek, ami az elmúlt években vért izzadt, hogy legyen saját techtranszfer szervezete, és a hasznosítási bevételek az ő kasszáját csengessék? Hm, lássuk csak. Semmi?… Mondjuk pár év múlva lehet kezdeni előről a vérizzadást.

Z, aki alapvetően kormánypárti, aznap délutánra szintén végiggondolta, és azt mondta, hogy ez senkinek sem jó. És megkérdezte, hogy ugye Ágnesnek már megvannak a kapcsolatai és az új ötletei…

Elárulom: már megvoltak. De mert nem akart se kurva, se strici lenni, úgy gondolta, talál más megoldást. Most.

Kerülj képbe

Kiállja-e a munkád a nagyitesztet?

A nagyiteszthez mindössze 1 db munkavállalóra és 1 db nagymamára (opcionálisan 1 db négyéves gyerekre) van szükség.

Vegyük munkavállalónak a Megoldás.Most csapatának egy tagját, aki innovációmenedzsment területén dolgozik/dolgozott/dolgozandó leend. Mostani munkája minden esetben az, hogy új vagy elakadt cégek, projektek munkáját segítse 100 percben, 100 órában vagy 100 napon keresztül.

Képzeljük el most a nagymamáját. Kedves, ősz hajú néni, tesz-vesz a háztartásban, sorozatokat néz a tévében. Ha nagyon alacsony a vérnyomása, átkapcsol a parlamenti közvetítésre vagy elballag kávézni az Angelikába két-három kedves, ősz hajú barátnőjével. Ha túl magas a vérnyomása, felkeresi háziorvosát, akivel jóízűen elcseveg az unokákról, és ettől megnyugszik. Csodadoktor az, bizonyosan. Univerzuma egyre kisebb, és az olyan úri huncutságok, mint innováció, projekt- vagy változásmenedzsment, sosem találták meg.

A csapattag mint rendes unoka, hetente néhányszor elballag Nagyihoz ebédre. És miközben a rántott húst tűzik a villájukra, Nagyi felteszi a kérdést:

“Mit is csinálsz te mostanában?”

Nagyiteszt ON, itt  a kihívás.

“Tudod, Nagyi, találmányokkal és új cégekkel foglalkozom.”
“Akkor feltaláló vagy?”
“Nem, az én feladatom, hogy egy találmány kezdeti útját egyengessem a siker felé.”
“Miért, mi a siker?”
“Hát, az attól függ. Lehet befektetés, licenciába adás, cégalapítás vagy további fejlesztés és…”
“Ugyan, hagyj engem, nem értek én ezekhez. Kérsz még uborkát?”
 Nagyiteszt OFF.

Következő szerdán újra próbálkoznak.

“Hogy is van a munkád mostanában?”
“Á, egész nap csak telefonálok meg e-maileket intézek. Meg persze az a millió számla, cégbírósági rohangászás, ezer megbeszélés…”
“Na végre, tudtam én, hogy egyszer tisztességes irodista leszel. Még egy kis salátát?”
Nagyiteszt OFF.

Csapattag nem adja fel, vár egy hetet és közben gondolkodik.

“Nagyi, el akarom neked mondani, hogy mit is csinálok mostanában. Sok kérdést teszek fel új dolgokat kitaláló embereknek, segítek tervezni, és ha arra van szükség, én intézem helyettük azt, amihez még nem értenek vagy nincs rá idejük. Tudod, én teszem lehetővé azt, hogy emberek foglalkozhassanak azzal, amit szeretnek, és olyan eredményt érjenek el benne, amilyet együtt megtervezünk. Az én feladatom, hogy ehhez segítsek nekik meghatározni a célt, felépíteni a kereteket, megtalálni az eszközöket, és kitartani az út első szakaszán.”
“Szép feladatnak hangzik, mesélj még róla.”

Olvasó, légy őszinte. Képes vagy-e arra, hogy saját tevékenységed lényegét ragadd meg – talán nem ügyfeleid előtt, de önmagad előtt mindenképp. Tudsz-e demisztifikálni? Vajon a te munkád kiállja a nagyitesztet?

Kerülj képbe

A munka szépségéről

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy projektfejlesztőként és a Megoldás.Most csapatának tagjaként olyat csinálok, amit szeretek – éppen úgy, mint Matt Harding. Matt úgy definiálja önmagát, hogy videojáték-tervező, utazó és rossz táncos. Kitalált egy célt, és kreatívan, az őt körülvevő gazdasági-szociális környezetet jól használva el is érte – érdemes megnézni az erről készült videót.

A szép cél könnyebben ölt szép formát. Azaz ha megvan az álom, érdemes feltűrni az ingujjat, és addig faragni magunk körül a világot, amíg a cél ki nem rajzolódik a mintázatban. Erőfeszítést teszünk a reális képért, majd bejárjuk az eredményhez vezető utat, hegynek fel, völgynek le, néha ismeretlen terepen, de ismerős eszközökkel. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egy idő után a munkánkról lepattogzik a zománc, és olyan pénzkereseti forrássá változik, ami csak ahhoz kell, hogy éljünk. Pedig a munka éppúgy az – örömmel teli – élet része, mint minden más lélegzéssel töltött pillanat. Ha pedig elakad, érdemes olyanokhoz fordulni, akik új eszközöket adnak, és akik együtt faragják velünk a világot, amíg meg nem születik a megoldás. Most.

Az alábbi felvételen egy Matt Hardinggal készült interjú látható, amelyben én is találtam magamnak néhány fontos üzenetet. Íme:

  • Ne legyél közepes egy szakmában vagy munkában, ha az lerombolja az életedet. Inkább csinálj valamit, ami boldoggá is tesz (akár jó vagy benne, akár nem), és kovácsolj belőle előnyt.
  • A legnehezebb dolog elhagyni a saját komfortzónádat. Ha egyszer megtetted, később már sokkal könnyebbek a döntések.
  • Ne higgy el mindent, amit üzennek neked (például azt, hogy bármit megtehetsz, amit akarsz). Légy őszinte magadhoz, legyen reális világképed.
  • Merj komolytalan lenni. First laugh, then think, azaz nevess, és azután gondolkodj is el rajta. A kudarcok is előre visznek.
  • Beszélj az utadról – ezzel segítesz azoknak, akik még csak most tervezgetik az indulást. Az eredmény a legfontosabb, de akkor lesz igazán örömteli, ha az oda vezető út is szép.